Nem hittem volna
Nem hittem volna, hogy még megesik velem,
Hogy létezik, valóban elsö látásra szerelem.

Épp olyan, mint amilyenre vágyok.
Aki álmaimban él, kire régóta várok.
Lehetséges ez? Nem is ismerem.
Megálmodott lényét máris szeretem.

Istenem, te látod lelkemet,
Ismered minden szükségemet.
Tudod szeretetem mélységeit,
Töled tanult igazi értékeit.

Uram add, hogy társamnak adhassam!
Segíts megtalálnom, s hogy megtarthassam!
Szeretnék szeretni, tisztelni, szolgálni,
A nekem teremtettet megtalálni!

Uram, talán várnom kell még,
Míg megmutatod az ö lényét.
Bízom benned, Te vagy az igazi választás!
S aki kell nekem, a Töled kapott társ!

Vizsgálj meg Istenem, kész vagyok-e!
Vizsgáld meg öt is, kedves-e a lelke!
Kérlek Uram, ne engedj álmodnom,
Ha nem ö, taníts még várnom!

Veled Uram mindent elviselek,
Hatalmasnak hitt szerelmeket vesztek.
Általad új értékekre nyílik szemem.
Köszönöm, hogy hagyod ismernem.

Köszönöm a reményeket, nap mint nap,
S ha csak álom is, a szép megmarad.

Tudom Uram, ismerem életem.
Te még jobban is, hisz ott voltál mellettem.
Nem is érdemlem meg, hogy kedvezz nekem,
Segíts viselnem, ha kell érte szenvednem.

Tudom, hogy hibáztam, hogy elrontottam,
Kérlek, adj esélyt, hogy helyrehozzam!
Próbálok Rád hallgatni,
Figyelni, s Azt az utat járni.

Hiszem, hogy mindennek célja van,
S az okokat is ismered mind, Uram.
Ne engedd, hogy az irányítást átvegyem!
Ahogy Te akarod, mindig csak úgy legyen!

S hogy megint csak Hozzád sírok:
A társtalanság szomorú dolog!
Jobban boldogul kettö, mint egy!
Próbálom a duplaigát, de egyedül nem megy!

Miért sírok utána? Kicsoda ö?
Ismeretlen árny, kósza bárányfelhö...
Gyenge vagyok Atyám, a szívem egyedül!
Gyógyíts engem, s a keserü megenyhül.

Istenem, Te tanítasz a házasságra,
De nincs gyógyír az elválásra.
Béküljünk össze, ez a megfelelö,
De a múlt számára már nem vagyok nö.

Ezért kérlek Istenem, engedj új útra,
Hogy Veled találjak hü társra!
Hogy ami bennem nincs, meglegyen öbenne,
Így lennénk egy teljes egész örökre.

De csakis Veled, Uram! Többet soha
Nem építem a váram homokra!
Drága Uram, adj nekem eröt,
S ha akarod, engedd megismernem Öt!

Égi vándor
Volt egyszer egy égi vándor,
Fáradt volt az út porától.
Gondolt egyet, leheveredett,
Vágyakozva nézte a messzi eget.

Álmaiban sokszor járt már ott,
Fentröl nézte a parányi világot.
Nézte, ahogy múlnak az emberek,
S ö onnan semmit se tehetett.

Látta, hogy életek dölnek romba,
S a gondok csak nönek halomba.
Hallotta a jaj minden fájdalmát,
S szólt: itt vagyok! De nem hallották.

Leszállt hát az égböl, ide a földre,
S elindult, hol segíthetne.
Vándorbotja: annak jobb s bal ága
Ölelve borul az alvó világ bajára.

Ami görbe, nem lehet kiegyenesíteni
Nem járhat két úton,
Ki egyenesen járna,
Nincs két boldogság,
Az csak egyik úton várja.

Melyik az egyenes, s melyik a görbe?
Merre menjek, hogy ne essek törbe?
Ó Égi Lámpás, mutass nekem utat!
Nélküled az ember mindhiába kutat!

Hogy maradjon tiszta, mit tisztává adtál?
Ne legyen hiába, hogy rám is vártál!
Érted kiáltok, és sírok magamért,
Tudom, nincs hiába, de nem látom: mit, miért.

Csendesítsd le vágyam, s nyisd meg lelkem!
Ahogy Te tervezted, mindig csak úgy legyen!
Nélküled múló vagyok, apró teremtmény,
De Rád tekintek, hiszek Benned:
Örökké Remény!

Hit, remény, szeretet
Hé világ, merre tart sodrásod?
Itt állok egyedül, s az égbe kiáltok...
Talán nem csupán pusztába kiáltott szó.
Rémítö sötétben a válasz nem hallható.

Elindulok hát tovább, ha kell egyedül,
Minél magasabbra hágok, lábam elgyengül.
Én Istenem, meddig üz még múltam kudarca?
Nyugtasd meg lelkem, nincs hiába harca!

Szólj! Vezess, s adj hozzá fület,
Zajos világban is hallható égi jelet!
Ezerszer kérlek, s hiszem, remélem,
Rég ismersz engem, s minden szükségem.

Egyre csak kérlek, s áldlak szüntelen,
Te vagy, ki segítesz ma, és végtelen!
Egy az út, s ha adod, meghálálom.
Talán várni kell még, de várom, egyre várom!

Porcelán
Élt egyszer egy kisleány,
S volt egy tündérálma,
Legyen neki is, mint másnak
Saját porcelánbabája.

Tudta jól, hogy drága holmi,
Akárkinek nem is lehet,
S hogy nehéz hozzájutni,
Boltban ilyet nem is vehet.

Azt mondták a nagyok neki:
Légy jó, s fogadj szót!
Mert csak ki megérdemli,
Az kaphat álomra valót!

Kicsi, gyenge, hogyne ígért volna,
Megtett mindent, hogy ébredjen,
S amennyire csak tellett töle:
Küzdött, harcolt, hogy jó legyen.

Egy nap aztán megébredt az álom,
Napsütötte valóság;
Még álmosan ült az ágyon,
Mikor megpillantotta a babát.

Porcelán, tündöklö, drága holmi,
Talán nem is hitte,
Hogy a régen vágyott álom
Néz most vele szembe.

Boldog volt, de mégis, nem is tudta,
Drága kincsével mit tegyen?
Kézbe vegye? Nézze? Óvja,
Hogy örökre, mindig szép legyen?

Csókkal ihlette, könnyel betakarta,
S maga mellé tette,
Reményért imádkozott, hogy
Tartsa ott, ki mellé tette.

Hinni tanít
Hallgass rám, bújj közelembe,
szívemböl szól, igaz és öszinte
minden szó és minden ölelés.
Te ihleted, tied az érintés.

Nem tudhatod, ki az, akit látsz,
de hiszed, meglelted, akire vágysz.
Bár lennék minden szó, s minden tett,
bár lehetnék az, aki megmenthet!

Ki bennem él, tudom, hogy segít,
a fagyos világban is mindig felmelegít!
Ki engem vezet, segít jól járnom,
s nem csak magam, jön velem a párom!

Ártatlan lennék valóban? Isteni?
Bár lennék képes neked is átadni!
Tudom, csak úgy hinni nem is lehet,
de hiszed, vagy nem, Ö Téged is szeret!

Ismeretlenül mit mondhatnál Róla?
Bízom benne, hogy eljön még az óra,
mikor magad tapasztalod meg a csodákat,
s a boldogság magára többé nem várat!

Édes kék
Téged figyellek, te kedves kék,
Hunyd le, kicsit rejts el még!
Tartson soká még az álom,
Akár örökké, én azt se bánom.
S ha mégis ébrednem kell,
Tenyereden ringass el.

Nem látlak, de hiszlek,
Magammal bárhova elviszlek.
Amit adsz, nem feledem,
Kincseim közé teszem.
Megörzöm a szépet,
S ha virrad, az emléket.

Legyen bár mindig kék az ég,
Ki nem fogyó édesség,
S ha figyelem a kéket,
Talán megismerlek téged!
Hunyd le most csillagpárod,
Legyen édes, s szép az álmod!

Titkos üzenet
Szeretni vágyom egyetlen párom,
Zendülne lelkem szerte a világon!
Eljött hát, ki vár, kire várok?
Róla szól a jövö? Vele álmodok...
Eljött igen, s visz is magával!
Tudom, érzem: a lelkem szárnyal!
Lehunyt szememen át is látom,
El nem múló, ébredö álom!
Kell ez az érzés, s megtalálom!

Titok
Egyszer volt, hol nem volt,
Sok dolog, mit eltitkolt.

Nem tudta még ö se,
Szeretni szeretne.

Volt, hogy régen megégette,
Miért jár most újra erre?

Szereti a meleget,
Nem adott még eleget.

De a titok nincs egyedül,
Szíve mélyén félelem ül.

Bizton mondja, hogy ö bátor!
Mégsem megy már úgy, magától.

Félve, csendben lépeget,
S a jövöbe szö reményeket.

Hol volt, hol nem igaz álma,
Igaz lesz, ki megtalálja.

A fekete bárány
Lassan, bicegve lépeget, sántán,
bozontos farkasbör van a hátán...
Súlyos a teher, de hát miért is cipeli?
Ha már nem fázik, bizton leteszi.

Ott a többi, mind oly hófehér!
Számukra a zord jön-megy, véget ér!
Hogy lehet, nem fáznak? Élnek, legelésznek!
Nyoma sincs rajtuk veszélynek, félsznek!

A bárány, ez a setét, jobban begubózik,
nem fázik, nem lát, se hall, ki se látszik.
Biceg, botladoz, haragussza a köves utat,
leszegett fejjel figyel, jó irányt kutat.

Aztán ordasok jönnek, vérszomjas vicsoruk.
A kis fekete bárány jaj, hová, merre fut?
Olyan egyedül van, nem bírja beteg lába,
- No gyere már - szól az ordas - bárány vacsorára!

Bár igaz, ami igaz, nagyon sokan vannak!
Együtt erösek, nem jut szegény farkasfognak!
De ha kiszakítunk egyet, a mienk lehet!
A nyájtól távol már, majd hiába béget! ...

Támad a falka, sodródik a kis fekete.
Gyors a támadás, a nyáj már nincs messze.
Régi trükkök, de a Pásztor már jól ismeri,
botja a támadót üti, bárányát megvédi.

Zúg a nyáj, farkasbunda reppen,
az elveszett bárány kívülreked menten!
Te kis fekete, hát nem hallod a Pásztort?
Hogy hív! Szólongat százszor, ezerszer százszor! ...

Míg megvirrad, oda már a sötét veszély!
A Pásztor számol: a kis elveszett már nem fél.
Dehogy elveszett! Megtért! Él, újra él!
S a Pásztor minden szava hozzá is beszél!